2015. február 10.

Egy marék dió



A Királyhágó túlsó oldalán, egy körösparti parkolóban mindig megáll, ha arra veti útja – egy időben sokszor vetette – megpihenni és bekapni néhány miccset, mert olyat, mint ott, sehol sem tudnak készíteni. Sör helyett sajnos vizet kell rá inni, de így is…

Régebben úgy mondta, hogy a Királyhágó innenső oldalán; a székely fővárosból, a Bolyaiak városából ugyanis úgy néz ki.

Pérfogó verseny lesz a Maroson.
Az úriember, - nevezzük Gézának – itt nőtt fel, a Maros partján, a Maros környékén, a Maros vizében (azok a május elejei fürdések a Marosban… brrr). Lehet, hogy marosvízzel keresztelték. Marosvízből ívóvizet is varázsolt egy ideig, mert az egy igazi varázslat, főleg akkor, amikor a folyó jégbőrét tavasztündér langyos lehelete darabokra szaggatja és a mederben víz helyett sárlé kavarog. Ebből kell kristálytiszta ívóvizet varázsolni.

A kocsi orrában dünnyögő dúr-dallamot duruzsol a dízel dongó.
Ratosnyáig még hátra van háromszáz kilométer, hat óra autóval. Kolozsvárt, a Kincses Várost mostanság elkerüli. Túlbuzgó új lakói lakhatatlanná tették. Mintha az egész ország autója ebbe a városba szorult volna össze. Elviselhetetlen; el is kerüli egy rövid gyorsforgalmi csökevényút. Legalább nem látja az egykor jobb sorsra szánt város túlfejlesztett pusztulását.
Az ésszerűtlenség, a pazarlás és a nagyzolás speciális keverékéből készült új út a Tordai hasadék mellett vezet el. A hidak alatt kisebb-nagyobb patakocskák serénykednek az Aranyos ölébe.
Gondolataiból rendőrkocsi villogtatja vissza a valóságba.
Gyorsan lerendezik a dolgot. Mindegy, csak pénz kellett nekik. Ezen már régóta nem bosszankodik.
Különben is haladni kell, sötétedés előtt szeret megérkezni, főleg rég nem látott helyre.

Modernnek mondott panzió. Újonnan épült, de a lépcső aránytalanul nyaktörős, a folyosó szűk, az ágy kőkemény, s a csúcs pedig a padlószőnyeg. Színes rongyba döngölt por. A padlószőnyegtől herótja van, de szállásnak megfelel.

Pérfogó verseny van a Maroson.
A versenyközponttal szemben a Galonya-pataka, lennebb a Kemény bárók hajdani vadászháza, fennebb a Maros szorosa. Ez itt csak a szoros kapuja.

Délelőtt a dédai szakaszra kerül.
Előtte jön a jó tanács: ott a pér, ahol a víz sekély, harminc-negyven centi mély és fodrosan surran. A tükrös szakaszokon domolykó lesz. Úgy is lett. Fogott pért is domit is.

Délután fürdés. A Marosban. Nyolc fokos vízben. Gázlóban, nyakig. Vadiúj bot megmentve, vadiúj telefon eláztatva.
Szerencsére mindig van nála tartalék telefon és száraz váltás gardrób.

Másnap délelőtt Dédabisztrára kerül harmadmagával. Egyikük sem ismeri a helyet, a bíró sem. Terepjárós biztonság-tudattal árkon-bokron keresztül egy folyóparti tisztáson szállnak ki, húsz méterre a szektor-jelölés – fehér, ronggyá ázott papírlap – arrébb egy parasztház, ultramarin kékre mázolva. A folyóra merőlegesen egy sor öreg diófa, ősz lévén gazdag terméstől roskadozva. A ház irányából három piszkosfehér medvebocs nagyságú juhászkutya rohan feléjük veszett ugatással.

A Maros szorosát a székelyek réges-rég átengedték másoknak, ebbe mintha bele is törődtek volna. Az új gazdák régen fakolompos fatemplomocskákat építettek, amelyeket a székely jámborul eltűrt, mondván, hadd legyenek boldogok a szegény népek.
A fatemplomokat lebontották, manapság pedig a helyükre vasbetonból öntött bádogtetejű monstrumokat építenek.
A beton ötven év alatt köt meg és ötven év után elkezd porladozni.
Van még remény.
Itt meg mindenki pontosan tudja, hogy székely ember ultramarin-kékre nem festi a házát, legfeljebb az ajtókat meg az ablakokat, jól mutat az a fehér fallal és a piros muskátli-pártával.

A három fenevad fogcsattogtatva, három lépés távolságra beléjük fagyasztja a szuszt.
„Horgászbottal ne kergess kutyát” szól az ősrégi pecás intelem, így hát ilyen esetekben az egyetlen bevett módszer marad:
 „Körbe állunk, nem mozdulunk,
Ha felénk kap, belerúgunk.
Hogyha jön a gazdája,
Elküldi a p….ba.”

És jön. Dédai román ember – tudja azt a ház színéből, meg amúgy is – kétöles somfabottal, dédai pörge fekete kalappal a fején, a tiszta, combközépig érő kieresztett ing kéttenyérnyi széles bőrövvel összeszedve a furulyavékony posztóharisnya fölött. Csak a bocskor hiányzik, helyette fekete bakancs.
- Miért van ez ünneplőben? -  tűnődött volna el, ha az ebek nem veszélyeztették volna az életét, ezért momentán mindez nem képezi a megfigyelés tárgyát.
A dédai nem szól a kutyákra, még hagyja egy ideig, hogy beléjük fagyjon a lélek, különben is már messziről látta, hogy túlságosan idegen rendszámú és túlságosan drága az a kocsi. Végül aztán csak visszaparancsolja a kutyákat.
Tört magyarsággal köszönti őket.
Géza románul szól hozzá. Erdélyben valami ősi ösztönös konvenció ez; azonnal felold minden gyanakvást és rosszallást.
- Legalább köszönni és megköszönni tanulj meg a nyelvükön! – jut mindig eszébe az atyai intelem, minden erdélyi ember atyai intelme.
Géza a nyelvüket is megtanulta. Jól. Nagyon jól.

Szóba elegyednek.
Kiderül,- amint az sejthető volt- hogy a dédai ember kaszálóján zúgtak keresztül; errefelé ezt nem szeretik.
Kiderül, hogy az ember templomba készül, mert vasárnap van. Ez normális esetben eszébe jutott volna, de a vad fogcsattogtatásban valahogy elsiklott felette.
Kiderül, hogy horgászverseny van, amiről természetesen jó előre értesítették a szervezők, de elfelejtette.

És még sok-sok minden kiderül. Csapattársai pecáznak, ők ketten meg beszélgetnek az élet egyszerű dolgairól, örömről, bánatról, a világról, az országról, a Marosról, amikor megszólal a közeli templom csattogó hangú harangja.

A dédai elmosolyodik - Vége a misének, mindjárt jön haza az asszony a templomból. Meghívom magukat ebédre, csirketokány van puliszkával.
Akkor veszi észre, hogy a három órás versenynek is vége, ma haza is kell érnie, hatszáz kilométer, tizenkét órás út.
Kimenti magát, a dédai pedig az öreg diófák alól összeszed egy marék friss diót és széles mosollyal nyújtja felé:
- Jó utat kívánok és ha erre járnak, bármikor szívesen látjuk.
.

6 megjegyzés:

  1. Szokásos minőség!!!:)) Jöhet a következő!

    VálaszTörlés
  2. Zavarba hozol, de köszönöm!
    Az pedig, hogy a történet átfedi a valóság egy részét, egyáltalán nem a véletlen műve. Csak untam már a sablonos "horgászni voltam, fogtam halat, megtámadtak a juhászkutyák stb" sablonokat.
    Minden túrában meg lehet találni azt a valamit, amiért érdemes leírni.
    Hogy aztán mi jön ki belőle, az már hangulat kérdése. Nálam így működik.

    VálaszTörlés
  3. Ezt a kutyás rigmust Te találtad ki, vagy erdélyi versike?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mivel én találtam ki, erdélyi versikének si mondható.:)

      Törlés
  4. Jó volt ismét olvasni tőled. Remélem az idén még többet tudsz horgászni. No és persze szépen meg is osztod velünk!!

    VálaszTörlés