Történetek a Büdösből: Buksza

(harmadik nap)          

Egész nap zuhogott.

Délutánra kissé alábbhagyott, nem esett annyi, hogy megduzzassza az Oltot, a mellékfolyócskák kissé megsínylették a csapadékot, de hamar letisztult a könnyük, így hát Grófúr becihelődött a kocsijába és felhajtott a parkolóig, ahol a kopott vizes padok üresen búslakodtak, sehol egy fia lélek.

          Sár is volt bőven.

A táj viszont elbűvölte. Mindig megcsodálja az eső utáni erdélyi erdőket, ilyen színeket sehol nem látni. Ezer fotóból is fel lehet ismerni a jellegzetes – nem harsogó – színeket. A zöld ezer árnyalatát, a barnák meleg hangulatát és a kék semmivel össze nem téveszthető üdeségét.

Kissé hűvös-didergős idő volt, dereka köré tekerte a pulóverét, a csomagtartóból, a pótkerék mellől elővakarta a kisbaltát – Minek kell ez? – kérdezte magában, de mivel alteregója semmilyen ellenvetést nem tanúsított, a fejszét beakasztotta a nadrágszíjába, bezárta a járgányt és elindult a meredek ösvényen a pokol tornáca felé. A szakóca böködte a combját, oldalt igazította – így már jobb.

           Jöhet a lihegés. Fiatal korában egy ilyen kaptató meg se kottyant neki, a futballbírói foglalatosság erőnlétet is követelt, de idővel az izmok egy kissé megroggyantak. Ezt az utat is csak ártatlan bámészkodásnak álcázott kényszerpihenőkkel tudta megtenni – a lumbágója is sajgott –, de ez már réges-rég nem aggasztotta.

– Különben is, gyógyulni jöttem, nem legénykedni – nyugtatgatta magát, amikor egy róka ugrott át az ösvényen. Megtorpant.

          Néhány lépésre az ösvénytől galambtollak szanaszét.

– Vadászott a koma –, könyvelte el magában, körülnézve egy pénztárcát látott meg az avarban. Bőrbuksza. Felvette, megforgatva konstatálta, hogy egyik fele elázva, másik fele száraz, a megviselt bőr megrepedezett. Kissé fennebb papírzsebkendők szanaszét, tipikus.

– Valakinek kicsúszott a zsebéből az erőlködős guggolás közben –¸ mosolyogta meg a lelki szemei előtt lejátszódó filmet. Kinyitotta a bukszát.

Benne iratok, egy kislány fehér-fekete fényképe, némi pénz.

– Majd leadom a rendőrségen – gondolta, de a ragadós bugyellárisról eszébe jutott egy történet, amit Gerzson mesélt el neki múlt nyáron, a Hajó-vendéglő teraszán.

 

          – Tudja Grófúr – mert magázódtak –, néhány éve megadatott nekem, hogy egy ismerősömmel el tudtunk menni horgászni a Holland-Antillákra, Bonaire szigetére.

A sziget neve, bár első hallásra és első nézésre is jó levegőt jelentene, de nem azt jelenti. A venezuelai caqueito bennszülöttek nevezték "alacsony országnak", vagyis Bonay-nak. A névnek tehát semmi köze a latinokhoz. A jó levegő stimmel. Állandó szél tartja tisztán ennek a kis szigetnek a levegőjét.

 

 A Holland-Antillák közel Dél-Amerika partjaihoz, három szigetből áll, Aruba, Bonaire és Curaҫao, ABC-szigeteknek is nevezik őket.

Bonaire státusza szerint holland tartomány, ennek ellenére az európai állampolgárok – még a hollandok is – csak útlevéllel léphetnek rá. Az eurót – hivatalos ugyan –, de nem szívesen fogadják el, a dollár a kedvenc fizetőeszköz, a készpénz pedig a király.

Ezt tudtuk, be is spájzoltunk belőle rendesen, s mivel a százdollárost se szeretik, így hát tíz- és húszdollárosoktól dagadt a brifkónk.

Különleges fekvésük miatt azt a térséget soha nem sújtották az Atlanti-óceánon átrobogó hurrikánok. Viszont átrobogtak rajtuk a történelem viharai és mindenféle gyarmatosító kalandorok, spanyolok, franciák, hollandok. A rabszolgaság is sokáig dívott errefelé.

 

– De magát ugye a horgászat érdekli...

 

A sziget alakja duci bumeránghoz hasonlít, az északi része "hegyes", ha a 250 métert hegynek lehet nevezni, a déli része viszont lapos és számos kisebb-nagyobb tóból áll, amelyeket elárasztanak tengervízzel és a vizet elpárologtatva, sót nyernek ki belőle.

Az apró rákocskák miatt a só flamingó-színű.

Óriás halmokba felhalmozva messziről nézve rózsaszín, ezt rakodják teherhajókra.

– Ezekre a bepárló tavakra jöttünk horgászni. Titkos információnk volt arról, hogy itt talán teljesíthető minden legyezőhorgász álma, a "grand slam", vagyis három rendkívül erős és komoly kihívást jelentő hal, a bonefish, a permit és a tarpon megfogása. A tarpon nem jött össze, de láttunk egyet a halászok kikötőjében, a vízbe dobált belsőségekre jött ki, legalább másfél méteres volt. Gyönyörű hal.

 

Grófúr közben felért a Büdös szájához. Ott se volt senki.

Elbizonytalanodott, de bebújt a mofettába, leült a viharvert padra, eligazította a balta nyelét és a barlang falából kilógó kőhöz dörgölte a jobb lapockáját. Hersegett. Ezt a hátvakaródzást Muci néni ki nem állhatta, de ennek ellenére képtelen volt leszokni róla, otthon az ajtófélfán vakarózott.

– Ezt a követ pont hátvakarás céljából falazta ide a székely kőműves – gondolta – és újfent odadörgölte hátát a sziklabütühöz.

Egy fiatal pár ért föl a barlanghoz, bebújtak a barlang boltíve alatt s leültek vele szemben.

Jónapokat köszöntek.

Grófúr meg elmerengett "Jólevegő" szigete és a világ egyik legbüdösebb barlangjának záptojás-szaga, a barlang falán körbe-körbe lerakódott sárga kén és a flamingószínű só kontrasztján és ezredszer is konstatálta, hogy ez a világ gyönyörű.

Ilyenkor mindig melegség árasztja el a lelkét, erre most még rátett egy lapáttal a lágyékát alulról felmelegítő kénhidrogén.

A kezében szorongatta a viharvert bugyellárist...

 

– A szigeten az első dolgunk volt az autóbérlés. Gépkocsi nélkül lehetetlen itt közlekedni. Sok vállalkozás foglalkozik ott kölcsönzéssel. Egy Nissan terepjárót vettünk ki – ami zabálta a benzint –, a tulaj a lelkünkre kötötte, hogy bárhová megyünk, csak a nélkülözhetetlen cuccokat vigyük magunkkal, ha elhagyjuk a kocsit az ajtókat ne zárjuk le és semmit ne hagyjunk az autóban, valamint lehetőleg mindig párban járjunk.

– Megmondom őszintén, ez nagyon meglepett, de az ott eltöltött tíz nap alatt nem csodálkozom az intelmen, megtapasztaltam a rációját.

A sziget déli részén található flamingó-rezervátumban horgásztunk, itt a sekély tavak partját mangrove bokrok szegélyezik, helyenként tisztásokkal, lejáratokkal a vízhez. A tavak és a tengerpart között keskeny, de aszfaltozott út kanyarog, a tenger partján néhány halásztanya leírhatatlan nyomora. Sokkoló a kontraszt a nyomor és az üde karibi-kék között.

Lassan kirajzolódott ennek a társadalomnak a habitusa és érthetővé vált a figyelmeztetés.

 

(Itt Grófúr alig észlelhetően végigsimította a szekerce nyelét.)

 

Felvetődött a kérdés: miként oldható meg a dilemma: a bérelt apartmanban se hagyjunk fontos dolgokat, ugyanakkor az út szélén leparkolt kocsiban se hagyjunk semmit, de semmit az égvilágon. Egyetlen lehetőség maradt, hogy a legfontosabbakat – az iratainkat és a pénzünket – egy vízmentes hátizsákban állandóan magunkkal visszük. A vízre is.

Húzta is a vállam rendesen.

Történt egy nap, hogy a társam a kocsival kábé egy kilométerrel fennebb hajtott, én lent horgásztam a mangrovék tövén, a vízben – egyedül. Megcsodáltam a flamingókat meg a tó partján hemzsegő gyíkokat, rákocskákat, bogarakat és a levegőben cikázó fecskéket. Bonefisht is fogtam.

Feltűnt, hogy egy rozzant Chevrolet többször is oda-vissza hajt a keskeny úton.

Én egyedül a vízben (Grófúr megint megtapogatta a balta fokát), hátizsákomban minden iratom, bankkártyáim és pénzem. Ha letámadnának – akkor döbbentem rá a hollandus intelmének realitására –, semmit sem tehetek, legalább az értékeimet meg kell védenem valahogy. A kollégám nem vette fel a telefonját abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a sziget déli részén hol-volt-hol-nem-volt térerő.

– Így egy cselhez folyamodtam. Kicaplattam az útra, hogy kifigyeljem, lát-e valaki  és az első mangrovék közötti lejáratnál vissza a vízhez. A bokrok itt lugasszerűen összeértek, néhány műanyag szemét – ott is van elég sajnos – egy koszos műanyag kerti szék zökkentett vissza a való világba. Leguggoltam, óvatosan kivettem a hátizsákomból a degeszre tömött pénztárcámat, benne minden irat, bankkártya és pénz, és elrejtettem egy nagy korallkő alá.

Vissza az útra, felgyalogoltam – gyötrő meleg volt – a cimborámhoz, a kocsihoz és visszaautóztam a rejtekhelyemhez.

Amikor lementem a vízhez, földbe gyökerezett a lábam.

A rozzant kerti széken egy bennszülött üldögélt, épp egy halat pucolt.

Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban. Ő, hogy rajtakaptam az illegális halászaton, vagy én, hogy vajon megtalálta-e a brifkómat.

– Nem tehettem mást, szóba elegyedtünk egy különleges zagyva-nyelven, ő papiamentuül én angol-spanyol hablatyul, de megértettük egymást.

Elképesztő szegénységben élnek, a rabszolgasornál alig könnyebben. A helyzetük a klasszikus rabszolgaságtól abban különbözik, hogy ők most saját maguk rabszolgái és semmi remény a jobb élethez. Halászatból tengődnek, semmi más megélhetés nincs itt számukra.

– Gyorsan rájöttem, hogy nem tud a pénztárcámról. Ez némileg megnyugtatott, de nem tudtam eldönteni, hogy hogyan vegyem ki a kő alól.

Tíz perc semmitmondó csevegés után már nem teketóriáztam tovább, levettem a hátizsákomat, kinyitottam, a kő alól kiemeltem a bukszát, bele a hátizsákomba és sietősen elköszöntem, szinte futva spuriztam a nyitva hagyott Nissanhoz, és gyorsan, nagyon gyorsan elhajtottam.

 

– Később gondolkodtam el azon, hogy vajon szegény pára hogyan élte meg az egészet?

 

A kéngőz altesti hatása már-már elviselhetetlenné vált, így hát Grófúr kikecmergett a büdösből és benne is felvetődött ugyanez a kérdés.

Még elköszönni is elfelejtett.