A
Királyhágó túlsó oldalán, egy körösparti parkolóban mindig megáll, ha arra veti
útja – egy időben sokszor vetette – megpihenni és bekapni néhány miccset, mert
olyat, mint ott, sehol sem tudnak készíteni. Sör helyett sajnos vizet kell rá inni,
de így is…
Régebben úgy
mondta, hogy a Királyhágó innenső oldalán; a székely fővárosból, a Bolyaiak
városából ugyanis úgy néz ki.
Pérfogó verseny lesz a Maroson.
Pérfogó verseny lesz a Maroson.
Az úriember,
- nevezzük Gézának – itt nőtt fel, a Maros partján, a Maros környékén, a Maros
vizében (azok a május elejei fürdések a Marosban… brrr). Lehet, hogy
marosvízzel keresztelték. Marosvízből ívóvizet is varázsolt egy ideig, mert az
egy igazi varázslat, főleg akkor, amikor a folyó jégbőrét tavasztündér langyos lehelete
darabokra szaggatja és a mederben víz helyett sárlé kavarog. Ebből kell
kristálytiszta ívóvizet varázsolni.
A
kocsi orrában dünnyögő dúr-dallamot duruzsol a dízel dongó.
Ratosnyáig
még hátra van háromszáz kilométer, hat óra autóval. Kolozsvárt, a Kincses Várost mostanság
elkerüli. Túlbuzgó új lakói lakhatatlanná tették. Mintha az egész ország autója
ebbe a városba szorult volna össze. Elviselhetetlen; el is kerüli egy rövid
gyorsforgalmi csökevényút. Legalább nem látja az egykor jobb sorsra szánt város
túlfejlesztett pusztulását.
Az
ésszerűtlenség, a pazarlás és a nagyzolás speciális keverékéből készült új út a
Tordai hasadék mellett vezet el. A hidak alatt kisebb-nagyobb patakocskák
serénykednek az Aranyos ölébe.
Gondolataiból
rendőrkocsi villogtatja vissza a valóságba.
Gyorsan
lerendezik a dolgot. Mindegy, csak pénz kellett nekik. Ezen már régóta nem
bosszankodik.
Különben
is haladni kell, sötétedés előtt szeret megérkezni, főleg rég nem látott helyre.
Modernnek
mondott panzió. Újonnan épült, de a lépcső aránytalanul nyaktörős, a folyosó
szűk, az ágy kőkemény, s a csúcs pedig a padlószőnyeg. Színes rongyba döngölt
por. A padlószőnyegtől herótja van, de szállásnak megfelel.
Pérfogó
verseny van a Maroson.
A
versenyközponttal szemben a Galonya-pataka, lennebb a Kemény bárók hajdani
vadászháza, fennebb a Maros szorosa. Ez itt csak a szoros kapuja.
Délelőtt
a dédai szakaszra kerül.
Előtte
jön a jó tanács: ott a pér, ahol a víz sekély, harminc-negyven centi mély és
fodrosan surran. A tükrös szakaszokon domolykó lesz. Úgy is lett. Fogott pért
is domit is.
Délután
fürdés. A Marosban. Nyolc fokos vízben. Gázlóban, nyakig. Vadiúj bot megmentve,
vadiúj telefon eláztatva.
Szerencsére
mindig van nála tartalék telefon és száraz váltás gardrób.
Másnap
délelőtt Dédabisztrára kerül harmadmagával. Egyikük sem ismeri a helyet, a bíró
sem. Terepjárós biztonság-tudattal árkon-bokron keresztül egy folyóparti
tisztáson szállnak ki, húsz méterre a szektor-jelölés – fehér, ronggyá ázott
papírlap – arrébb egy parasztház, ultramarin kékre mázolva. A folyóra merőlegesen
egy sor öreg diófa, ősz lévén gazdag terméstől roskadozva. A ház irányából
három piszkosfehér medvebocs nagyságú juhászkutya rohan feléjük veszett
ugatással.
A Maros
szorosát a székelyek réges-rég átengedték másoknak, ebbe mintha bele is törődtek
volna. Az új gazdák régen fakolompos fatemplomocskákat építettek, amelyeket a
székely jámborul eltűrt, mondván, hadd legyenek boldogok a szegény népek.
A
fatemplomokat lebontották, manapság pedig a helyükre vasbetonból öntött
bádogtetejű monstrumokat építenek.
A beton
ötven év alatt köt meg és ötven év után elkezd porladozni.
Van még
remény.
Itt meg
mindenki pontosan tudja, hogy székely ember ultramarin-kékre nem festi a házát,
legfeljebb az ajtókat meg az ablakokat, jól mutat az a fehér fallal és a piros
muskátli-pártával.
A
három fenevad fogcsattogtatva, három lépés távolságra beléjük fagyasztja a
szuszt.
„Horgászbottal
ne kergess kutyát” szól az ősrégi pecás intelem, így hát ilyen esetekben az
egyetlen bevett módszer marad:
„Körbe állunk, nem mozdulunk,
Ha
felénk kap, belerúgunk.
Hogyha
jön a gazdája,
Elküldi
a p….ba.”
És
jön. Dédai román ember – tudja azt a ház színéből, meg amúgy is – kétöles
somfabottal, dédai pörge fekete kalappal a fején, a tiszta, combközépig érő
kieresztett ing kéttenyérnyi széles bőrövvel összeszedve a furulyavékony
posztóharisnya fölött. Csak a bocskor hiányzik, helyette fekete bakancs.
-
Miért van ez ünneplőben? - tűnődött
volna el, ha az ebek nem veszélyeztették volna az életét, ezért momentán mindez
nem képezi a megfigyelés tárgyát.
A
dédai nem szól a kutyákra, még hagyja egy ideig, hogy beléjük fagyjon a lélek,
különben is már messziről látta, hogy túlságosan idegen rendszámú és túlságosan
drága az a kocsi. Végül aztán csak visszaparancsolja a kutyákat.
Tört
magyarsággal köszönti őket.
Géza
románul szól hozzá. Erdélyben valami ősi ösztönös konvenció ez; azonnal felold
minden gyanakvást és rosszallást.
-
Legalább köszönni és megköszönni tanulj meg a nyelvükön! – jut mindig eszébe az
atyai intelem, minden erdélyi ember atyai intelme.
Géza
a nyelvüket is megtanulta. Jól. Nagyon jól.
Szóba
elegyednek.
Kiderül,-
amint az sejthető volt- hogy a dédai ember kaszálóján zúgtak keresztül;
errefelé ezt nem szeretik.
Kiderül,
hogy az ember templomba készül, mert vasárnap van. Ez normális esetben eszébe
jutott volna, de a vad fogcsattogtatásban valahogy elsiklott felette.
Kiderül,
hogy horgászverseny van, amiről természetesen jó előre értesítették a
szervezők, de elfelejtette.
És
még sok-sok minden kiderül. Csapattársai pecáznak, ők ketten meg beszélgetnek
az élet egyszerű dolgairól, örömről, bánatról, a világról, az országról, a
Marosról, amikor megszólal a közeli templom csattogó hangú harangja.
A
dédai elmosolyodik - Vége a misének, mindjárt jön haza az asszony a templomból.
Meghívom magukat ebédre, csirketokány van puliszkával.
Akkor
veszi észre, hogy a három órás versenynek is vége, ma haza is kell érnie,
hatszáz kilométer, tizenkét órás út.
Kimenti
magát, a dédai pedig az öreg diófák alól összeszed egy marék friss diót és széles
mosollyal nyújtja felé:
-
Jó utat kívánok és ha erre járnak, bármikor szívesen látjuk.
.
Szokásos minőség!!!:)) Jöhet a következő!
VálaszTörlésZavarba hozol, de köszönöm!
VálaszTörlésAz pedig, hogy a történet átfedi a valóság egy részét, egyáltalán nem a véletlen műve. Csak untam már a sablonos "horgászni voltam, fogtam halat, megtámadtak a juhászkutyák stb" sablonokat.
Minden túrában meg lehet találni azt a valamit, amiért érdemes leírni.
Hogy aztán mi jön ki belőle, az már hangulat kérdése. Nálam így működik.
Ezt a kutyás rigmust Te találtad ki, vagy erdélyi versike?
VálaszTörlésMivel én találtam ki, erdélyi versikének si mondható.:)
TörlésJó volt ismét olvasni tőled. Remélem az idén még többet tudsz horgászni. No és persze szépen meg is osztod velünk!!
VálaszTörlésKöszönet!
Törlés