2011. július 7.

Egy régi kép...


Pirkászom
     A minap a soros poros padlásrámolás közben kezembe akadt néhány régi kép. Nyáron készültek, ekkor tudott először a háború után hazalátogatni magyarországi nagybátyám, családjával együtt és akkoriban neki volt egyedül fényképezőgépe a családban. Én 5 éves voltam akkor, nagyon sok mindenre emlékszem, arra a nyárra is, de leginkább arra az őszre...1956-ot írtunk.

- Fogj egy pár legyet, megyünk halászni!- szólt az apai verdiktum a vasárnapi délebéd utáni szunyókálás után és komótosan elkezdte leltározni a horgász- hátizsák tartalmát.

Bevagdosott kartonlapokra tekert, előkötött előkék, vízcső ólmából kalapált vékony ólomcsíkok orvosságos tégelyben, frankkávés dobozban parafadugóból művészire faragott úszók a saját baromfiudvarunkból gyűjtögetett tollszárakkal átdöfve, haltartó, pirkafűző és egy tekercs 25-ös damil. Ezekből néhányat ma is őrzök.

A mogyoróbot kiszabadíttatott a padlásfeljáró egyenes gerendájába vert U-szegek merevítő hatása alól és kevés suhogtatás után minden esetben- bölcsen- megfelelőnek találtatott, mivel nem volt jobb...


Buksikutya
Buksikutya gyanakvóan pislogott, de addig nem vette komolyan az előkészületeket, amíg a légyfogás művelete el nem kezdődött.
Fogtam ugyanis egy cirokseprűt, egy gyufásdobozt és az eperfa földre hullott édes égi-mannáján kóválygó legyeket hangos suppintgatásokkal tizedeltem meg. Onnan származik a "hetet egy csapásra" mondás, vagy lehet, hogy tévedek? Hogy az a vitéz szabó legény volt? Mindegy.

Az első seprűcsapás jelére Buksikutya leült a kertajtó elé és kitartó farkcsóválással meredt a kilincsre, kapunyitáskor meg körtáncra perdült; tudta, hogy halászni megyünk.
Amikor már összegyűlt kb. 50-60 db teljesen, vagy félig agyonvert légy, zsebre vágtam a gyufásskatulyát, s irány a folyó. Néha kinyílt a doboz és a félkába legyek meg-megszöktek rövidnadrágom zsebéből, de sebaj, a mezőn szökdécselő sáskákból pótoltuk a készletet.
A Cukorgyári-tó közelébe érve Buksikutya nekifutásból hatalmas hasast dobott a hídról, úszott egyet és csuromvizesen Apám lába mellé sunnyogva ott,- mindig ott- hevesen megrázta spaniel-bundáját, amiért alaposan meg lett dorgálva. Ennek ellenére ez a szertartás soha nem maradt ki a horgásztúra bevezetőjéből.
Portyánk legtöbbször a Szargyár fölött kezdődött, onnan cserkeltünk fölfele.

A Szargyár volt a városi szennyvíztisztító telep becsületes neve, minden vásárhelyi így ismerte. 1910 körül épült, messze megelőzve ezzel Magyarország legtöbb települését. Budapest szennyvíztisztítója 100 év késéssel kullog utána. Ennyit az "elmaradott keleti végekről". Ez persze attól is függ, hogy honnan nézzük. Nekünk, ott lakóknak ott volt a világ közepe és ma is ott van.
A szargyári kifolyó alatt sohasem pecáztunk. Mi sem, mások sem. Évekkel később leesett állal figyeltem, hogy milyen horgásztömeg nyüzsög Budapesten a dunai szennyvízkifolyóknál. Hogy az ott kifogott halat hazaviszik és megeszik...kifordul a gyomrom az undortól. Érthetetlen...

A folyópart tele volt kövezésekkel, visszaforgókkal, egy-egy bedőlt fa mögött nyüzsgött a pirka és a balind. A mederben a sugók fölött combig, derékig gázolva paducászott a horgász-társadalom elitje, 6-7 méteres mogyórófa botokkal, max. 15-ös előkével és kizárólag 12-14- es svéd Cristal-horoggal, puliszka csalival, ritkábban nyűvel (ez a csonti becsületes neve arrafelé). Sokat irigyeltem a vízből átfázva kibotorkáló "nagyokat", amint degeszre tömött szákkal elindultak hazafelé. Gázlónadrág, combcsizma...hol volt az még akkor? Később többször beálltam a paducászók sorába és megtapasztaltam, hogy ez a módszer a horgászat egyik nehéz fejezete. Nehéz botok, könnyű szerelék, lehelletfinom kapások, gyufafejnyi csaligolyó görgetése a sóderágyon, a sodrásban erősen és agresszíven védekező hal. És nem utolsó sorban az, hogy az egymástól 5-6 méterre (bothossznyira) pecázó sporik egyáltalán nem örültek egy-egy szerelék átdobásnak, gubancnak.
Magasiskola. Paducászásból nem kaptam átmenő jegyet.

Mi a partról "legyeztünk". Vagyis az otthon letaglózott legyek torzóit tűztük apró horogra és aprítottuk az aprónépet a visszaforgók, akadók mögül. Egy-két óra alatt megtelt a pirkafüzér, kábé negyven-ötven sneci fért a fűzőre. Néha egy-egy nagyobb domolykó is beesett.
Egyszer a slendriánul felerősített parafaúszó lerepült a damilról, s mivel nem volt más úszónk, Édesapám tanácsára pici ólommal súlyozva dobtam be a horogra tűzött házilegyet, persze azzal is fogtam, volt ott hal elég.
Akkor, vagy jóval később, - erre nem emlékszem pontosan- a baromfiudvarról guberált tollból, Édesanyám varródobozából lenyúlt valódi vékony selyemcérnával Apám kötött egy-két műlegyet. Ő amerikai fogságban Bajorországban volt néhány hónapig, ott látott műléggyel horgászókat. Kipróbáltuk, fergeteges élmény volt, de a légy damillal történő bedobása szinte lehetetlen és...valahogy nem erőltettük tovább. A mogyoróbotokkal pedig a tenkarázó technika nagyon fárasztó. Legyezőzsinórról pedig nem is hallottunk akkoriban. Így el is felejtettük. A 60-as években még beszereztünk néhány bolti műlegyet, de a szerelék hiányosságai miatt akkor sem folytattuk, néhány alkalommal eljutottunk ugyan pisztrángos vizekre, de műléggyel nem fogtunk semmit. Ma már tudom, hogy nimfázni kellett volna, a nehéz bot ellenére is, de akkor ezt a technikát még nem ismerte a világ.

A régi képek láttán, 55 év távlatából ez jutott hirtelen eszembe.
.

6 megjegyzés:

  1. Köszi. Jó volt olvasni. És visszagondolni az én gyerekkoi emlékeinre. Hogy mennyire hasonlók! Bizony nem volt szuper felszerelésünk. A horgászbotot magunk készítettük. A zsinórt méterre vettük a horgot darabra. Mindd ez kijött pár forintból. Igaz több nem is igen volt. Mégis mennyi szép emléket őrzök.A halfogás fortélyait el kellet lesni az öregektől. Nagy szó volt ha már befogadtak maguk közé. De addig hosszú volt az út.Talán a sok sok elmúlt év szépíti ezt az időszakot? Nem hiszem.Hiszen ekkor és így tanultam a horgászat és a természet szeretetét. Oltódtam be a természet megértésével,tiszteletével.
    János 623.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, hogy időt szakítottál az elolvasására. Az a helyzet, hogy van egy csomó dolog, amire nagyon pontosan emlékszem, egy részét valószínűleg megszépítette az idő, más részleteket pedig lehet, hogy csak elmondásokból jegyeztem meg. Eltöprengtem azon, hogy föltegyem-e a fórumra, de nem tartom közérdeklődésre méltónak ezt az írást, inkább személyes jellegű és talán jól is van így. Akit érint úgyis rátalál...és talán megérint.

    VálaszTörlés
  3. Jó volt olvasni.Élvezetes stílusban,érdekesen írtál.Én ugyan nem horgászom,de van "horgászvírussal" fertőzött családtagom.
    Donkó Edit

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm, hogy időt szakítottál az elolvasására.
    Igen, a vírusfertőzés pillanatairól szerettem volna írni.

    VálaszTörlés
  5. Bár pár évvel később és főleg Pesten éltem át ezeket, a gyermekkori erdélyi nyaralások emléke hihetetlenül visszajött a cikkedtől. Emlékszem, sokszor elő sem került a vonaton hurcokt egyhetvenes germina, mert ott volt a mogyoró, gyufaúszó, mustad kombó. Légy helyett pedig a giliszta "császárgyafi" istálója mellől. Kösz a cikket, őrültjó volt.
    Gergő

    VálaszTörlés
  6. Igazán örülök, hogy tetszett.

    VálaszTörlés