Egy marék dió

          A Királyhágó túlsó oldalán, egy körösparti parkolóban mindig megáll, ha arra veti útja – egy időben sokszor vetette – megpihenni és bekapni néhány miccset, mert olyat, mint ott, sehol sem tudnak készíteni. Sör helyett sajnos vizet kell inni, de így is…

Régebben úgy mondta, hogy a Királyhágó innenső oldalán; a székely fővárosból, a Bolyaiak városából ugyanis úgy nézett ki.

 

Halfogó verseny lesz a Maroson.

Az úriember – nevezzük Gerzsonnak –, ott nőtt fel, a Maros partján, a Maros környékén, a Maros vizében (azok a május elejei fürdések a Marosban… brr). Az is lehet, hogy marosvízzel keresztelték. Marosvízből ivóvizet is varázsolt egy ideig, mert az egy igazi varázslat, főleg akkor, amikor a folyó jégbőrét tavasztündér langyos lehelete darabokra szaggatja és a mederben víz helyett sárlé kavarog. Ebből kellett kristálytiszta ivóvizet varázsolni.

          A terepjáró orrában dübörgő dúr dallamot duruzsol a durcás dízel dongó.

Ratosnyáig még hátra van háromszáz kilométer, hat óra autóval. A Kincses Várost mostanság elkerüli. Túlbuzgó új lakói lakhatatlanná tették. Mintha az egész ország autója ebbe a városba szorult volna össze. Elviselhetetlen; el is kerüli egy rövid gyorsforgalmi csökevényút. Így legalább nem látja az egykor jobb sorsra érdemes város túlfejlesztett pusztulását.

          Az ésszerűtlenség, a pazarlás és a nagyzolás speciális keverékéből készült új autóút a Tordai hasadék mellett vezet el. A hidak alatt kisebb-nagyobb patakocskák serénykednek az Aranyos ölébe.

 

Harmincegynéhány éve történt, hogy a családdal sátorozni voltak a Pádison. Merész vállalkozás volt, egyrészt a csapnivalóan rossz erdei utak (Trabanttal pláne), másrészt az augusztusi hegyi hideg miatt.

Akkoriban minden élemet, amire egy hétre szükség volt, bele kellett gyömöszölni a Trabiba, a két gyermek, a sátor, a hálózsákok és a többi kellék mellé.

A hegyi falu vegyesboltjában szeg, halkonzerv, ultramarin festék, szóval minden és semmi volt kapható. Kenyér, liszt, cukor, kukoricadara, olaj nem, csak szigorúan jegyre.

Ezt tudták, úgy készültek.

A hegyen egy székelyföldi családdal barátkoztak össze, ők is két gyerekkel vették nyakukba az ismeretlent.

Az utolsó nap vették észre, hogy a maradék kenyerük megpenészedett, holmi kekszen és lekváron kívül nem maradt semmi ennivaló.

A székelyek ugyanígy jártak, néhány almájuk maradt.

Mai ésszel nehéz fölfogni, hogy akkoriban kenyeret szerezni szinte lehetetlen volt.

 

Az Aranyos völgyében vezetett az út hazafelé. Egy színromán faluban nyitva volt a vegyesbolt, megálltak, hátha van valami ennivaló.

Ahogy benyitottak mennyei illat csapta meg az orrukat.

A padlón egy nagy fonott kosár tele frissen sült, még gőzölgő barna kenyérrel.

Óvatosan kérdezték, hogy eladók-e, de az asszony, a boltos, tagadólag rázta a fejét, – Csak jegyre adhatok – de kinézett az ajtón és meglátta a két autóban a négy gyereket.

– Jöjjenek velem!

Kulcsra zárta a bolt ajtaját és két házzal lennebb beinvitálta őket az udvarára és kihozott a házból egy nagy házikenyeret, ketté vágta, a felét nekik adta.

Nem volt friss, de jó volt.

– Használják egészséggel –, mondta és pénzt se fogadott el.

Soha nem esett olyan jól a lekváros kenyér, mint akkor és ott.

Hazaúton, jóllakva, megálltak a Tordai hasadéknál, azt bóklászták végig.

Egy évvel később ugyanazon az úton autóztak fel a hegyre. Otthon bekészített a Trabiba 2 kiló lisztet és két kiló kukoricadarát. Menet megálltak a falusi boltnál, de zárva volt. Az asszonyt szerencsére otthon találták és át akarták adni neki a liszteket.

A boltos nem tudta mire vélni a dolgot, aztán amikor felidézték a tavalyi történetet... elsírta magát. 

          Gondolataiból rendőrkocsi villogtatja vissza a valóságba.Gyorsan lerendezik a dolgot. Mindegy, csak pénz kellett nekik. Ezen már régóta nem bosszankodik. Különben is haladni kell, sötétedés előtt szeret megérkezni, főleg ismeretlen helyre.

          Modernnek mondott panzió. Újonnan épült, de a lépcső aránytalanul nyaktörős, a folyosó szűk, az ágy kőkemény, s a csúcs pedig a padlószőnyeg. Színes rongyba döngölt por. A padlószőnyegtől herótja van, de szállásnak megfelel. 

          Halfogó verseny van a Maroson.

          A versenyközponttal szemben a Galonya-pataka, lennebb a Kemény bárók hajdani vadászháza, fennebb a Maros szorosa. Ez itt csak a szoros kapuja. 

          Délelőtt a dédai szakaszra kerül.

Előtte jön a jó tanács: ott a pér, ahol a víz sekély, harminc-negyven centi mély és fodrosan surran. A tükrös szakaszokon domolykó lesz. Úgy is lett. Fogott pért is domit is. 

          Délután fürdés. A Marosban. Nyolc fokos vízben. Gázlóban, nyakig. Vadiúj bot megmentve, vadiúj telefon eláztatva.

Szerencsére mindig van nála tartalék telefon és száraz váltás gardrób. 

          Másnap délelőtt Dédabisztrára sorsolták, harmadmagával. Egyikük sem ismeri a helyet, a bíró sem. Terepjárós biztonság-tudattal árkon-bokron keresztül egy folyóparti tisztáson szállnak ki, húsz méterre a szektor-jelölés – fehér, ronggyá ázott papírlap – arrébb egy parasztház, ultramarin kékre mázolva. A folyóra merőlegesen egy sor öreg diófa, ősz lévén gazdag terméstől roskadoznak. A ház irányából három piszkosfehér medvebocs nagyságú juhászkutya rohan feléjük veszett ugatással. 

Itt mindenki pontosan tudja, hogy székely ember ultramarin-kékre nem festi a házát, legfeljebb az ajtókat meg az ablakokat, jól mutat az a fehér fallal és a piros muskátli-pártával.

A Maros szorosát a székelyek réges-rég átengedték másoknak, ebbe mintha bele is törődtek volna. Az új gazdák régen fakolompos fatemplomocskákat építettek, amelyeket a székely jámborul eltűrt, mondván, hadd legyenek boldogok a szegény népek.

A fatemplomokat többnyire lebontották, manapság pedig a helyükre vasbetonból öntött bádogtetejű monstrumokat építenek.

A beton ötven év alatt köt meg és ötven év után elkezd porladozni.

Van még remény. 

A három fenevad fogcsattogtatva, három lépés távolságra beléjük fagyasztja a szuszt.

„Horgászbottal ne kergess kutyát” szól az ősrégi pecás intelem, így hát ilyen esetekben az egyetlen bevett módszer marad:

 „Körbe állunk, nem mozdulunk,
Ha felénk kap, belerúgunk.
Hogyha jön a gazdája,
Elküldi a p….ba.”

 És jön. Dédai román ember – tudja azt a ház színéből, meg amúgy is – kétöles somfabottal, dédai pörge fekete kalappal a fején, a tiszta, combközépig érő kieresztett piszkosfehér ing kéttenyérnyi széles bőrövvel összeszedve a furulyavékony posztóharisnya fölött. Csak a bocskor hiányzik, helyette fekete bakancs.

– Miért van ez ünneplőben? –  tűnődött volna el, ha az ebek nem veszélyeztették volna az életét, ezért momentán mindez nem képezi a megfigyelés tárgyát.

A dédai nem szól a kutyákra, még hagyja egy ideig, hogy beléjük fagyjon a lélek, különben is már messziről látta, hogy túlságosan idegen rendszámú és túlságosan drága az a kocsi. Végül aztán csak visszaparancsolja a kutyákat.

Tört magyarsággal köszönti őket.

Géza románul szól hozzá. Erdélyben valami ősi ösztönös konvenció ez; azonnal felold minden gyanakvást és rosszallást.

– Legalább köszönni és megköszönni tanulj meg a nyelvükön! – jut mindig eszébe az atyai intelem, minden erdélyi ember atyai intelme.

Géza megtanulta a nyelvüket. Jól. Nagyon jól. 

Szóba elegyednek.

Kiderül – amint az sejthető volt –, hogy a dédai ember kaszálóján zúgtak keresztül; errefelé ezt nem veszik jó néven.

Kiderül, hogy az ember templomba készül, mert vasárnap van. Ez normális esetben eszébe jutott volna, de a vad ebfog-csattogtatásban valahogy elsiklott felette.

Kiderül, hogy horgászverseny van, amiről a dédait természetesen jó előre értesítették a szervezők, de elfelejtette. 

És még sok-sok minden kiderül. Csapattársai pecáznak, ők ketten meg beszélgetnek az élet egyszerű dolgairól, örömről, bánatról, a világról, az országról, a Marosról, amikor megszólal a közeli templom csattogó hangú harangja. 

A dédai elmosolyodik: – Vége a misének, mindjárt jön haza az asszony a templomból. Meghívom magukat ebédre, csirketokány van puliszkával.

Ugyanaz a tiszta lélek, ami az egyszerű emberek sajátja.

Akkor veszi észre, hogy a három órás versenynek is vége, ma haza is kell érnie, hatszáz kilométer, tizenkét órás út.

Kimenti magát, a dédai pedig az öreg diófák alól összeszed egy marék friss diót és széles mosollyal nyújtja felé:

– Jó utat kívánok és ha erre járnak, bármikor szívesen látjuk.

.