Apor lányok feredője

(negyedik nap) 

         Reggeli a panzióban.

A szállást egy jólelkű székely család építette néhány éve, abból, ami volt s amit be lehetett "szerezni" így, vagy úgy, de leginkább úgy.

Az unalomig erőltetett, úgynevezett európai reggeli – minivaj, tojás, sajt, ami sosem látott tejet, szalámi, lekvár, tea, kávé,– tulajdonképpen bőségesnek mondható, de már a negyedik napon megunta, így hát rákérdezett a háziasszonynál, hogy lehet-e egyebet is falni.

– Hát hogyne lehetne, lelkem – csillant fel az asszony szeme –, mi se szeressük ezt az európai reggelit, de előírás. – Mit enne szívesebben?

– Bármit, amit maguk is.

Lett is ebből sürgés-forgás. Szalonna, házikolbász – amit a székelyek pirospaprika nélkül töltenek, kokojzalekvár, zakuszka, töpörtyű – mennyei étkek. Egy féldeci fenyővíz is lecsúszott, Grófúr úgyse akart ma autózni, mert tegnap esett, ma is esőre áll, a sárdagasztás nem volt ínyére, a Büdös-programot mára törölte.

 

Ekkor még nem sejtette, hogy bizony fog autózni.

Utasként.

 

Szólt a házigazdának, hogy tegnap talált egy bukszát, benne iratok s kevés pénz, mi legyen?

– Bévisszük a rendőrségre, holnap úgyes bé kell menjünk Tusnádra.

Grófúr elhessegette magától a bugyelláris terhét meg a gyanúsító gondolatokat, megszabadult egy nyűgtől, odaadta a tárcát.

Megszólalt a mobilja. Valamilyen égi csoda folytán a panzió bizonyos helyein volt térerő.

Szike doki volt.

– Halló Grófúr, itt Grúber Ernő.

– Halló Szike, merre vagy?

– A Bálványos-várnál. Mondtad, hogy kezelésre mész a Büdösbe.

– Itt is vagyok a közelébe, ma nem megyek ki, mert esni fog.

– Azt terveztük, hogy megnézzük az Apor lányok feredőjét, közel van az úthoz, nem kell annyi sarat dagasztani.

– Tényleg itt van egy köpésre, el is felejtettem. Én is megnézném.

Így hát meg is egyeztek.

Szike doki be akart hajtani a panzió szűk kapuján, de meggondolta magát, mert rájött, hogy farral kell majd kihajtania, mert az udvar szűk, nem lehet megfordulni, inkább leparkolt az út mellett. Egy régi rozzant Ford – hiába na, a kórboncnokok páciensei nem perkálnak hálapénzt  –, de belefér a család s még egy hely is szorult Grófúrnak.

 

Grófúr és Szike iskolatársak voltak, de az iskolában soha nem találkoztak, mivel Grófúr tíz évvel korábban járt a doki előtt. A 475 éves, híres, hagyományosan, minden korral kitartóan dacoló iskola diákjai büszkén vallották magukénak alma-materük eszmeiségét.

Mivel Szikét nem kötötték a magán-páciensek igényei és rigolyái – kórboncnokként dolgozott –, nyugodt élete volt. Minden évben, sokszor hetekig mehetett szabadságra és ő ezt ki is használta.

Utazásainak költségeit a családi örökségből fedezte.

Négyszáz évvel ezelőtt felfedező, vagy konkvisztádor lett volna. Megjárta Tibetet, a Himaláját, – igaz nem peckelődött fel a Csomolungmára –, de közelről láthatta, kalandozott az Andokban, lehajózott a Rio das Mortes folyón Brazíliában, Molnár Gábor híres Bíborviskó című könyvének helyszínén, megjárta Indiát, Japánt.

Mégis, amikor igazán jól akarta érezni magát – és pénze se volt elég külföldi utazásokra, – legszívesebben otthon kirándult családostul.

Az Apor lányok feredője is így került sorra.

A háziasszony és Szike neje nagy hirtelen szendvicseket csomagoltak az útra – székely ember sehova nem megy abrak nélkül – aztán irány a feredő.

 

Lebaktattak a fürdőhöz. Ragacsos sár az ösvény, Grófúr már kezdte bánni, hogy kimozdult ebben a ronda időben.

Kis területen nyolc miniforrás, vizük különböző összetételű. Erősen savas vizük egyedülálló Európában. Néhány merész turista már belógatta lábát az egyik minimedencébe, Grófúr is nekiveselkedett.

– Ha belemászol lerágja a húst a csontodról, – próbált humorizálni Szike doki, majd lerúgta a túracipőjét és ő is belelépett a sekély vízbe.

Abban a pillanatban beléhasított egy dél-Amerikai emlék a xavante-indiánok földjéről.

 

Gimis osztálytársammal kábé tíz évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy végig hajózunk az Araguaia folyón, Brazíliában. Amikor élesbe fordult a terv jöttünk rá, hogy "egy kissé" túllőttünk a célon, ugyanis az Araguaia több min 2000 kilométer hosszú, számunkra kivitelezhetetlen lenne. Maradt a Rio das Mortes, az Araguaia mellékfolyója, amelyről oly hátborzongató történeteket mesélt Molnár Gábor a Bíborviskóban.

A folyó neve portugálul "halottak folyóját" jelent. Vad, barátságtalan, bosszúálló lakóit, a xavante indiánokat sokáig nem lehetett megközelíteni, minden más törzzsel szemben – a gyarmatosító portugálokkal különösen – ellenségesen viselkedtek, megtámadtak, megöltek mindenkit, aki nem a törzsükhöz tartozott.

A xavanték önmagukat A´uwe-nek nevezik, ami nép-et jelent.

Azóta sikerült pacifikálni őket, de továbbra is a Mato Grosso fekete bárányainak hírében állnak. Őket akartuk meglátogatni.

Összeállt a terv, megszereztük a vízumot, egy magánrepülővel eljutottunk a Rio das Mortes forrásvidékére.

Vad, hegyekkel körülvett táj. Kibéreltünk egy motorcsónakot, méregdrága pénzért feltankoltuk 500 kilométer útra, felfogadtunk egy angolul tudó vezetőt, akiről közben kiderült, hogy az angolt csak érintőlegesen beszéli, így hát az igencsak megcsorbult francia tudásunkra alapozva próbáltuk megértetni magunkat vele, aki leginkább portugálul tudott, azt is alapfokon.

 

Ebben az esetben sokat segített a mutogatós szótár.

Az viszont kétségtelen, hogy nagyon ismerte a vidéket.

Nova Xavantina kisvárosban volt a szállásunk, a modern, bádogtetős  viskók, sáros, poros utcák, a villanypóznákról szanaszét ágazó és kiismerhetetlen gubancokban tekerőző kábelek, az utcákon turkáló félig vad malacok, a fehértől a feketéig sötétedő emberek és a portugál legprimitívebb tájszólását foga közt morzsoló színes tömeg tanyája. Ez a helység a xavantékról kapta a nevét.

A városkától fölfele terül el a hírhedt Roncador vidéke, ahol a Bíborviskó regényhősei, – az angol tudósok – hagyták a fogukat. A xavante indiánok lemészárolták őket is.

Egy-két nap akkomodálódás után feltöltöttük a készleteinket, a csónakba tartós élelmiszereket és – én ragaszkodtam hozzá – sok palackozott ivóvizet pakoltunk fel. A vezetőnknek volt egy puskája is. Azt állította, hogy a vadállatok ellen van, hát mit mondjak, nem nyugtatott meg, de itt ez megszokott és elfogadott dolog.

Első nap felhajóztunk kb 40 kilométert a folyón, egy kis indián falu volt a bal parton, a vezetőnk kialkudott egy szállást egy pálmalevéllel fedett kunyhóban, halat sütöttünk – rengeteg hal van a Rio das Mortesben – ananászlevet facsartunk friss ananászból.

Kávét főztünk a holnapi napra is.

Brazíliában rengeteg és erős kávét isznak. Azt hinné az ember, hogy ez ártalmas, de nem az. A sok víz jobban kilúgozza a kávé hatóanyagait , ezért – paradox módon – a híg kávé serkentőbb hatású, mint a tömény brazil kávé.

Második nap felhajóztunk közel 20 kilométert, ezen a tájon sok a hőforrás. Egy néhány házból álló indián faluban szálltunk meg, de délutánra a vezetőnk egy hőforrás felkeresésére biztatott.

A falutól néhány kilométerre, egy alig észrevehető ösvény mentén megtaláltuk a forrást, ami egy néhány négyzetméternyi kis katlanból fakadt, a gödör végén vize beleveszett az őserdő aljnövényzetébe.

Nosza! Nekivetkőztünk és belemásztunk a szinte forró vízbe, néhány nap normális tisztálkodás után nagyon jól esett a meleg víz, ellazulva elüldögéltünk volna benne napestig. De közeledett az alkonyat, még vissza is kellett gyalogolni, így hát kimásztunk és indultunk vissza.

Kábé félúton rettenetes fájdalom hasított a lágyékomba.

– Semmi kétség: megmozdult valamelyik vesekövem, amit évek óta kitartóan hordozok magammal – mint egyedüli családi ékszert –, most a meleg víz hatására úgy döntött, hogy ki akar jönni a fényre.

Rettenetes fájdalmam volt. Gyógyszer, orvos égen-földön nincs rajtam kívül, így hát a legbizarrabb kezelésre kényszerültem: elkezdtem fél lábon ugrálni, hadd guruljon ki az a kavics, ha már elindult.

A nagy fájdalomtól elájultam, arra ocsúdtam, hogy a haver pofozgat, a gájd barna képe pedig hamuszínűen hajol felém és nevemen szólongat: – Ernó, Ernó como você está?

Irtózatosan kellett vizelnem, feltápászkodtam és szülési fájdalmak közepette kipisiltem néhány homokszemcsét. Ebból semmit se láttam, csak a fájdalom és az utána beálló megkönnyebbülés jelezte, hogy megszabadultam a rémálomtól.

Néhány napig még nagyon fájdalmas volt a vizelés, de ezt a készletben lévő fájdalom- és gyulladáscsökkentő szerek hatására már el tudtam viselni.

Másnap egy nagyobb indián faluban szálltunk meg. Borsódzott a hátam a látványtól: az indiánok sátrai bíborszínűek voltak, valamilyen vörös anyaggal kenték be őket.

Megsúgtam a vezetőnknek is az aggodalmamat, de ő vigyorogva ismét megnyugtatott, – a xavanték már nem veszélyesek.

Délután csónakból horgászva kifogtuk a vacsoránkat, a falubelieknek is jutott a közel egy méteres pinirampusból. Ma kivételesen friss kókusztejet ittunk. Én spéci utálom, de jótékony hatása miatt megittam, igaz, hogy utána leöblítettem jó meleg palackozott ivóvízzel.

A gájd reggel izgatottam mesélte, hogy a helybéliek elárulták neki – jóféle cachaca hatására –, hogy a közelben található egy forrás, amit ők életvíznek neveznek, de már évek óta nem volt ott senki, mert szent helynek tartják, nem akarják bolygatni.

Rögvest felfogadtunk egy öreg xavantét, vinne oda minket. Némi tétovázás és sok milreis csörgő hangja hatására – némi tétovázás után – elvállalta.

– Hát öregem, ez volt a legemlékezetesebb napunk.

Szerintem az öreg a Nap után tájékozódott, mert ösvény se volt, csak a ritkás bozót, amiben a gájd és ő hősiesen, machetével vágott nyiladékot, néha tapírcsapáson haladtunk, ott aránylag kényelmesen.

Kora délután értük el a hatalmas fehér szikla lábából eredő bővizű forrást, amelyik egy medencébe folyt... és földbe gyökerezett a lábunk.

A vízben egy csontváz ült, derékig vízben. Deréktól fölfele tökéletes csontváz, ahogy azt anatómiából tanítják, a keselyűk tisztára faragták.

A kristálytiszta vízben lévő altest pedig érintetlen fehér ember teste.

Élet vize a Halottak folyója mentén.

 

A történet hallatán mindenki, aki az Apor lágyok feredőjében dagonyászott,  – mintegy varázsütésre – egyszerre ugrott ki a vízből.

Megkönnyebbülten nyugtázták, hogy mindkét lábuk ép.